Él! Csak ez számít! Biztatom magam -magam.
Él! De mi lesz, ha így marad?
Nem, nem maradhat így! Egyszerűen nem maradthat így!
Készülj a legrosszabbra, reméld a legjobbakat!
Mi lesz, ha mégis így marad?
Majd ápolom! Majd ápolom! Éneklek neki altatót, és letörlöm a homlokáról az izzadságot, és ha kell tisztába teszem, ahogy ő is tisztába tett, mikor kicsi voltam, és nem tudtam beszélni... Megértett ő is szavak nélkül. Most megértem én is őt -szavak nélkül. Nem azért mert tartozom ezzel neki, hanerm azért, mert hozzátartozom. Ő az én mamám.
Él. Élet ez neki? Kell neki ilyen élet? Akar vajon így élni? Akarhat-e az ember így élni?

Hirtelen megértem: ki van mérve az életünk.
Nem élhetünk örökké, hiába szeretnénk, és nem halhatunk meg akkor, amikor már kényelmetlené válik a létezés. Adatik az élet, és adatik a halál is. Kinek így, kinek úgy. Nincs rá ok, nincs rá magyarázat, az egyiknek miért így, a másiknak miért úgy. Csak figyelni lehet. Megismerni az életet, és megismerni a halált.

Dühös vagyok. A tehetetlenség dühít. A tudatlanságom dühít. Miért nem néztem már korábban utána, mi a fene ez a trombus? Miért nem szegeztem neki a kérdést az orvosoknak, mikor műtik meg a mamámat? Miért hagytam, hogy a mentősök így bánjanak vele?
Hirtelen annyira logikusnak tűnnek az események! Egy ekkora rögdarabból nyilvánvalóan le kellett szakadnia egy darabkának, bármilyen lassan próbálják meg feloldani. Ez sokkal valószínűbb, minthogy csak úgy simán feloldódik. Tudnom kellett volna!
És most? Mi az, amit ma megtehetek, hogy holnap ne érezzem azt, hogy valamit megint elmulasztottam? Be kell mennem hozzá! Nem érdekel, hogy csak 11-től van látogatás. Nem bízom ezekben az emberekben. Kedvem lenne orvosi látleletet felvetetni a kezéről! Nem hiszem el, hogy így kell vénát keresni!

A nővérke fejcsóválva veszi tudomásul, hogy nyolc óra negyvenkor már ott toporgok az intenzív előtt.
- Csak öt percre hadd menjek be -nézek rá esdeklőn.
- Tizenegykor van látogatás, de menjen. Csak öt perc! -szól utánam figyelmeztetően.
A látvány már nem borzaszt úgy, mint tegnap. Nem érdekel, hogy nincs elhúzva a függöny, nem érdekel az sem, hogy a nyakában lévő infúziós tű nincs rendesen leragasztva. Csak egyetlen dolog érdekel: él! Él és szüksége van rám.
Elkínzott tekintettel fordul felém. Kinyújtja a bal kezét, megszorítja a kezem.
- Itt vagyok, mami! Itt vagyok! Ne add fel! Hallod! Ne add fel! Még szeretni akarlak! Még szeretned kell! Kérlek ne add fel!
Nagy lendülettel a fejéhez húzza az arcom.
- Ne add fel! Csak most ne add fel! Akárhogy lesz is, megoldjuk. Meg fogjuk oldani, hallod?

Csak a gyerekeimet éreztem ilyen közel magamhoz. Mindig féltem attól, hogy mi lesz, ha egyszer nekem kell ápolni a szüleimet. És persze mindig féltem attól, hogy mi lesz, ha egyszer majd engem kell ápolnia a gyerekeimnek.
Furcsa módon most úgy érzem: ez sokkal inkább egyfajta kegyelem az élettől, semmint büntetés. Kaptunk időt, hogy megismerjük, mennyi szeretet rejlik bennünk igazából. Már nem félek. Már tudom, hogy hogy ez az új helyzet is tartogat új felismeréseket, amik erőt adnak, és talán még örömöt is.