Mióta Szeredán megszüntették az üzemet, otthon maradt leszázalékolva, de az a kis pénz amit kaptak, még a takarmányra sem volt elég, nemhogy valamicske is maradt volna a megélhetésre.
Petre is már nyugdíjas, a fia a szomszédban építkezik, a tetőt is javítani kellene, pénzre van szükség mindenáron. 52 évesen azonban sehol nem kap már munkát, de bízott benne, hogy szűz Mária majdcsak megmutatja a kivezető utat.

Így is lett. Manyika reggel nyitott szemmel bámulta a plafont, és egyszerre csak eszébe jutott Gizike, aki nemrég vett magához két gyereket nevelőszülőként.
- Igen! Ezt kell tennem! –örvendezett, s máris úgy pattant ki az ágyból, mint akinek egy perc vesztegetni való ideje sincs.
– Petre! Petre! Szűz anyácska segített! Nevelőszülők leszünk, ha te is akarod!
Az oláh, ahogy a faluban hívták, csak ránézett a feleségére, és már attól csordultig telt a szíve, hogy újra csillogni látta az asszony szemét. Több, mint harminc éven át kitartottak egymás mellett, pedig egy román férfit nem szívlelnek a magyarlakta településen, de Manyika el nem hagyta volna Szentkirályt semmiféle emberért, hát nem volt mit tenni, neki kellett odaköltöznie. És ahogy elnézte az asszonyt, most is csak hálát adott a sorsnak, hogy összetalálkozott vele, mert tőle jobb teremtéssel még nem akadt össze a hatvanegy éve alatt.
- Nagyszerű ötlet. A négy unokát is te pelenkáztad, jó lesz, ha megint gyerek lesz a háznál.

Manyika még aznap bement a hivatalba, két hónap múlva már ölébe vitte haza az otthonból Szandikát. Szandika egy éves volt, úgy mondták az anyja nagyon szépen felöltöztette mikor ott hagyta nyolc hónapos korában, és sírt is a szerencsétlen, de azt mondta, el kellett hagynia a férfit akinél lakott, s az utcán nem akarja maga mellett tudni a gyereket. Szandika pedig csak ült mozdulatlanul, nem akart sem járni, sem beszélni.
- Gyere kis csillagom! Meglátod, nálunk jó helyed lesz! –ölelte magához a gyereket Manyika.
Aláírta a papírokat, hogy a gyerekről legjobb tudása szerint gondoskodik, és ha örökbefogadó szülőket találnak, akkor átadja a gyereket azoknak. Két hét múlva újabb kislányt kaptak, Andikát. Sötétbőrű, nagy szemű vézna lányka, de olyan hálás volt mindenért a tekintete, hogy Manyika egyből megszerette. Esténként altatót énekelt nekik, aztán ott aludt el ő is köztük, ahogy a két gyerek fogta a kezét, neki sem volt kedve megmozdulni. Petre csak morgolódott, hogy most aztán belőle lett árva, de igazából ő is kimondhatatlanul boldog volt, hiszen Manyika szinte megfiatalodott a gyerekek mellett.

A pénz, amit kaptak sokat segített rajtuk. Manyika először mindig a lánykáknak vett belőle ruhát, de nagyon be tudta osztani, ami maradt, úgyhogy tavasszal még a tetőt is megjavították. Szandika két hónap után egyszer csak megfogta a terítőt sarkát, és elindult, de úgy, mint aki mindig is tudott járni. Volt persze öröm, és csodálkozás! Aztán beszélni is elkezdett, de legszívesebben az építőjátékkal játszott. Andikát meg el sem lehetett rángatni Manyika szoknyája mellől. Szinte hozzánőtt az asszonyhoz.
Egy nap aztán szép nagy autó állt meg a ház előtt. Egy házaspár érkezett gyereknézőbe. Nem lehet gyerekük, s ezért arra gondoltak örökbe fogadnának egyet.
Manyikának mintha húsz gombóc feküdné meg a gyomrát, alig jött ki a szó a torkán. - Csak jöjjenek beljebb. Szandika a konyhában játszik éppen, Andika meg itt van, ni! - és ölbe kapta a gyereket.
Petre is érezte a baj közeledtét, csak nézte a feleségét, és elfutotta szemét a könny.
Szandika szőke fürtjei szinte csilingeltek, ahogy felkapta a fejét az idegenek érkezésére.
- Csókolom –köszönt illendően –és tovább nyomkodta egymásba a kockákat.
- Tündéri ez a kislány –fordult a férje felé a nő mosolyogva. –Beszélgethetünk vele?
- Csak tessék! – válaszolta Manyika rezzenéstelen arccal, és kisietett a konyhából, mert érezte, hogy a könny hamarosan kiszökik a szeméből.

Két hét múlva visszatért a házaspár. Akkorra már Manyika biztosra vette, hogy Szandikát elviszik tőle. Mégis, valami csodát remélt, hogy talán találnak másik gyerket.
- Ugyan miféle másik gyereket találhatnának? –fedte meg magát. –Szandikánál édesebb, okosabb lánykát még elképzelni se lehet.
A párocska megint csak beszélgetett egy órát Szandikával, aztán közölték, hogy őt választották. Megköszönték, hogy ilyen szeretettel nevelték eddig, és biztosították Manyikát, hogy bármikor meglátogathatja majd a gyereket.
- Igazán, köszönöm! –felelte hivatalos hangon Manyika. – Meglátogatom majd.

Csaknem egy hónapig tartott, amíg elintéződtek a papírformák. Addig Manyika minden nap beszélgetett Szandikával, hogy új anyukája lesz, és új apukája, és nagyon jó lesz neki, mert az új anyukája ugyanígy fogja szeretni, vagy még jobban, és a fényképről meg is mutatta a nénit, aki majd ugyanígy fogja szeretni, vagy még jobban.
Aztán elérkezett a nap, amit Manyika legszívesebben átaludt volna.
Tíz órakor érkeztek a vendégek: a házaspár, és a gyámhatóságtól két személy. Aláírták a papírokat, hogy átadták a gyereket, aztán a nő elővette az új ruhát, amit direkt erre az alkalomra vásárol Szandikának. Gyönyörű piros ruhácska volt, apró fehér virágokkal, hozzáillő fehér pulóverrel, és fehér cipőcskével. Szandika mintha érezte volna, hogy valami végleg megváltozik az életében Manyika ölébe kéredzkedett szótlanul.
- Menj anyukádhoz, Szandikám! Nézd csak milyen szép ruhát hozott neked! –hámozta le a gyerek kezét magáról az asszony.
- Talán jobb lesz, ha maga öltözteti fel –szólt bizonytalanul a nő.
Mikor elkészültek Szandikát Manyika tette be a kocsiba. Szandika azonban égtelen sírásba kezdett.
- Nem akarok elmenni! Anyácska, nem akarok elmenni!
- - Jó lesz neked Kincsem! Menj csak –mondta Manyika, és gyorsan becsukta a kocsi ajtaját. A kocsi elindult, Manyika meg csak állt szoborrá meredve, arcán patakokban ömlött a könny.
- Gyere be, Kedves! –ölelte át Petre.
Manyika öntudatlanul engedelmeskedett. Aztán szó nélkül feltette az ebédet.
- Tudtuk, hogy elvihetik, igaz? – próbálta nyugtatni Petre.
- Igaz. Kell a pénz –felelte szárazon.
Aztán eljött az este. A nagy ágy óriássá nőtt. Óriás volt benne az üresség. Még jó, hogy itt van Andika! Neki lehet még énekelni.
- "Csendes álmot, jó éjt… "
Hanem hirtelen valami megpattant Manyikában. Magához ölelte a kispárnát, amin Szandika aludt.
- Milyen bolond vagyok! Milyen bolond is vagyok én! Hogyan is gondolhattam, hogy majd kibírom, ha elviszik a gyereket! Máriácska, szűz anyácska segíts nekem!
És akkor megérezte a kicsi apró kezet a hátán.
- Semmi baj, anyácska. Ne sírj! Semmi baj.
- Semmi baj, Kincsem – szorította magához a gyereket. –Semmi baj.