A tél gyorsan véget ért. Illetve a fiúnak fogalma se volt róla, hogy gyorsan vagy lassan, mert az időről teljesen elfeledkezett. Csak nappalok voltak, meg éjszakák, és a jó meleg, ami mindig körbeölelte, hiszen a lány soha el nem hagyta egy percre sem. A fiú meg este furulyaszóval altatta el, reggel azzal ébresztette.
Nem is gondolta volna, hogy ebből lesz a baj. Azt hitte a lány szereti ha furulyázik neki, de igazából a lány szeretett volna kicsit többet aludni.
Legalább míg arcát cirogatja a nap. De a fiú, már felkelt, mielőtt megpirkadt volna. Furulyázni kezdett. Ébren akarta maga mellett a lányt. Simogatásra vágyott, gyengédségre. Amit addigi életében alig kapott, most a lány megadta neki, és nem bírt betelni vele.

Történt aztán, hogy egy ilyen hajnali ébresztés alkalmával a lány befogta a fülét, és dühösen rákiáltott:
- Mi a fenéért kell neked örökké azt a hülye furulyát fújni?
A fiú úgy érezte, mintha jeges szél futna végig a testén.
- Hülye furulya? -kérdezett vissza.- Szóval neked ez csak egy hülye furulya! Mosolyogva alszol el a dallamára, mosolyogva ébredsz, és akkor azt mondod, hogy hülye furulya?
- Jaj, ne haragudj!- mondta szánakozva a lány, és már megbánta, hogy ilyen durván a fiúra szólt.
- Nem haragszom. De inkább elmegyek. Visszamegyek a városba. Ott legalább nem gondolom azt, hogy szeretnek.

Összeszedte a cók-mókját. Nem volt nehéz, hisz igazából a furulyáján kívül nem igen volt egyebe. A lány látta, hogy nem tudja visszatartani, és könnyes szemmel nézte, ahogy a fiú hátra se nézve útnak indul. A fiú úgy érezte, mintha mázsás sár húzná a cipőjét. A lábára nézett. Nem is volt cipője. Miért ilyen nehéz hát minden lépés? A városban aztán furulyázhatott reggeltől estig. Mivel épp túrista szezon volt, egész jól megélt belőle. Még cipőt is vett magának. És a furulya dallama odacsalogatta azokat is, akik ugyanúgy mint ő, nem értették az életet, csak a zenét.
Egyre több igazi barátja lett, akik nem akartak neki segíteni, csak gyönyörködtek a játékában.

Hanem a lányt nem bírta kiverni a fejéből. Minden perccel jobban fájt a hiánya, és ahogy hullani kezdtek a fáról a levelek, nem bírta tovább, és az erdő felé vette útját. Ahogy egyre gyorsabban lépkedett, egyszercsak azt vette észre, hogy már nem is a földön jár, hanem a levegőben.
Igen! Igaza volt a lánynak! Mindenki tud repülni. A szíve repítette. De még így is, kibírhatatlanul hosszúnak tünt, míg az erdőbe ért.
Kereste a lányt mindenfelé, de nem találta sehol. Az egyik fa tetején egy házikót pillantott meg. Felrepült és bekopogtatott.
Naná, hogy a lány nyitot ajtót!
- Tudtam, tudtam, hogy visszajösz majd!- ugrott a nyakába boldogan!
- Bolond vagyok! Bolond!- mondta a fiú. Hogy is gondoltam egy pillanatig is, hogy élhetek nélküled?
- Semmi baj. A lényeg hogy itt vagy.
A fiú akkor vette észre, hogy a lánynak milyen nagy a hasa.
-Beteg vagy? -kérdezte.
- Jaj, dehogy! - nevetett a lány - Gyerekünk lesz! Azért építettem ide ezt a házat.
- Hogy én mennyire szerencsés fickó vagyok! - üvöltette a fiú és repült egy kört az erdő felett.
- Hát megtanultál repülni? - csatlakozott hozzá a lány kacagva.
És repültek boldogan körbe-körbe. Egyszercsak arra lettek figyelmesek, hogy emberek jönnek az erdő felé. A fiú megismerte őket.
- A barátaim. -mondta büszkén a lánynak. - Akkor köszöntsük őket.

Így történt, hogy az erdőben a fiú és a lány saját világot teremtett. A fiú megépítette a szeretet házát a barátainak. Maga sem értette hogyan, de valahányszor a házba újabb lakó érkezett a ház megnőtt egy szobával. És mivel valamihez mindenki értett, nem is hiányzott az erdőben nekik semmi. Se tévé, se számítógép, se telefon. Esténként a tűz körül szórakoztatták egymást reggel pedig mindenki tette, amit megtehetett.

Hát itt a vége, fuss el véle.