Az üveghegyen túl (5)
szemilla 2005.11.27. 19:19
- Ó, aki odaadja mindenét az sokkal több mindent kap vissza, nekem elhiheted. Aki szeretni mer, az az egész világba szeret bele
Mikor másnap reggel az öreg arcára rásütött az első napsugár olyan vidáman ébredt, mint aki nagyon mély álomból tér magához.
- Mennyi bolondságot képes az éjjel összehordani az emlékezet! -nevetett magában. - Csalódottak, meg Megszokás hívei...- csóválta meg a fejét. - Na, meg aztán hogy én elinduljak a szerelemért! Az én koromban!
Hanem akkor hirtelen megpillantotta az üveggolyót a kezében. A tűz helyén még meleg volt a parázs.
- Lehet, hogy mégsem álom volt! -dobbant rémülten a szíve. Tapogatni kezdte a hátát. Igen! Kétség kívül megbotozták, még égtek az ütlegelés nyomai.
- Akkor hát az a lány sem álom! -forgatta kezében a golyót. - Hosszú barna haja, barna szeme, a hangja az illata, amit felé hozott a szél! Az mind igaz!
Nem is tudta hirtelen, hogy örüljön-e vagy féljen.
- Igen! Megígértem Barnabásnak! Felmegyek a hegy tetejére! Ő pedig megmondta nekem, hogy ott vár rám a szerelem!
Hirtelen olyan erő ébredt a lábaiban, hogy futni lett volna kedve. Csak ment egyre magasabbra, a nap, mintha osztozna boldogságában átragyogott a fák között. A madarak énekeltek, a levegő tele volt a szépség ígéretével.
- Hiszen amíg élünk bármi megtörténhet! - sóhajtott vidáman az öreg.
Ekkor a távolban újabb különös alakok tűntek fel. Könnyű ruhájukon, mint ezernyi csillag, szikrázott a fény, táncolva jártak, s vidáman énekelgettek, mintha egész lényükkel az életet dicsérnék.
- Üdvözöllek benneteket! - köszöntötte illendőn az öreg őket. Kik vagytok? Tündérek?
- Hallottátok- szólt kacagva az egyik- - Tündéreknek gondolt minket!
A többiek megértően mosolyogtak.
- Nem kedves öreg! Mi vagyunk az Élet szerelmesei!
- Csak nem azt akarod mondani, hogy ti mind szerelmesek vagytok? - csodálkozott az öreg.
- Jaj dehogy! Mi szerelmesek voltunk! Szerettünk, odaadtuk mindenünket annak, akit szerethettünk, és most itt élünk fenn a hegy tetején örömben és boldogságban.
- Ez igazán érdekes! Odaadtátok mindeneteket, akkor nektek mi maradt?
- Ó, aki odaadja mindenét az sokkal több mindent kap vissza, nekem elhiheted. Aki szeretni mer, az az egész világba szeret bele. És bár meglehet, a szerelem majd elmúlik egyszer, de a világ szeretete megmarad.
Az öreg csak nézte gyönyörködve őket, aztán egyszercsak felsóhajtott:
- Attól félek, én már öreg vagyok az ilyesmihez!
- Ugyan! Ne légy ilyen öreg! - nevetett rá huncutul amaz. - Hiszen tudjuk ám, hova igyekszel! Vár rád egy lány a hegyen.
- Honnan tudjátok?
- Nem oly nehéz ezt kitalálni! Elárult a mosolyod. Menj, hát! Már nincs messze, mégis adnék neked egy kendőt. Az ő illatával van tele. Tudod itt a hegy a legmeredekebb! Ilyenkor már minden méter megtöri a lelked. Ha feladnád, csak szippants egyet az illatából. Menj öreg! A lány már türelmetlenül vár rád!
Az öreg körül újra ott ragyogott a fény. Már nem lehet olyan nehéz, már biztosan tudja, hogy hamarosan átölelheti a lányt. A csúcs oly közelnek tűnik, és már kezében az üveggolyó, zsebéből kikandikál a sál, melyet az Élet szerelmesei adtak. Igen! Már érzi az illatát, minden lépésnél egyre erősebben...
Ám hirtelen elfogyott az út. Ott állt a csúcs előtt, és csak a hatalmas sziklafal magasodott felé. Kapaszkodó szinte sehol, csak egy-egy cserje, mi áttört a köveken.
- Nem, most nem adhatom fel! - biztatta magát az öreg. - Fel mászok erre a sziklára, ha itt ér véget az életem, akkor is!
Elővette az üveggolyót.
- Vajon mit csinál a Kedvese?
És ahogy erre gondolt a fényből kirajzolódott a nő kedves arca, látta, amint épp haját fésülve izgatottan készülődik. Igen! Biztosan tudja ő is, hogy már közel a pillanat. Talán a tündér neki is adott egy üveggolyót! Vagy az is lehet, csak a szíve súgta meg, hogy eljött az idő, amire annyira várt. De biztosan látta, hogy neki akar szép lenni. Az a különös mosoly volt az arcán, ami mindig valami hihetetlen ragyogást ad a nőknek, ha a szerelmüket várják.
- Lehet, hogy bolond vagyok, de egyben a világ legszerencsésebb embere is, ha ez a nő megölel engem - mondta ki hangosan.
- Úgy bizony! - kacarászott a tündér- Nagyon vár már téged a szerelmed! És fél, akárcsak te.
- Fél? - kérdezte hitetlenkedve az öreg - ugyan mitől félne egy ilyen gyönyörű lány? Nekem van félni valóm! Mi lesz, ha meglátja milyen fáradt és öreg már a testem?
- Ejnye, ezek kishitű szavak! Hiszen eljöttél érte! Eljöttél, hogy megváltsd a szomorúságától. És látod? Látod, milyen ragyogó? Nem azért szeret téged, mert fiatal vagy, és gazdag. Akkor már rég a városban élne, és ott keresné a boldogságát. De ő feljött ide, ahol a madarak élnek, ahol a szél lakik, és hitte, hogy egyszer eljössz érte.
- Igazad van, kedves tündér, de kérlek segíts, mert ezt a nagy sziklát igazán nem tudom, hogyan fogom megmászni.
A kolibri szárnyú tündér lépésről lépésre elkísérte az öreget.
- Úgy! Most tedd a lábadat abba a kis mélyedésbe. A kezeddel meg kapaszkodj abba a kis gyökérbe. Látod? Ott van ni! Kicsit balra.
Az öreg engedelmeskedett, de néha már úgy érezte nem bírja tovább. A szíve egyre hevesebben vert, úgy érezte nem kap levegőt.
- Képtelenség, hogy pont a cél előtt éri majd utol a halál! - biztatta magát.
Mire a csúcsra ért, ruhája tépett volt, teste fáradt, lelke meggyötört.
Ám akkor hirtelen, mint valami szivárvány, felragyogott előtte a lány alakja. Lassan lépdelt, óvatosan, mint aki tudja, de nem hiszi, hogy ez az, amire annyit várt.
- Mindjárt sarkon fordul - rettegett magában az öreg. - ahogy jött, majd eltűnik, mint oly sok csoda az életben.
Hanem a lány egyszer csak ott állt előtte. Nem szólt az egy szót sem, csak átölelte az öreget. És akkor olyan fényesség támadt körülöttük, hogy még a Nap is a felhők mögé bújt szégyenében.
Lentről hallatszott, ahogy az Élet Szerelmesei halleluját zengenek. Az öreg érezte ahogy teste megfiatalodik. A ruhájáról is eltűnt minden szakadás. Hát mégiscsak van mese, mely valóra válik! Ölébe kapta a lányt, és csak csókolgatta. Majd maga elé tette, arcát két kezébe fogva a szemébe nézett, s így szólt:
- Na, akkor hadd nézzelek!
|