A nap már kezdett veszíteni erejéből, mikor az öreg folytatta útját.
- Talán bölcsebb lenne visszafordulni! -fordult meg a fejében, de aztán rögtön el is szégyelte magát.
- No még csak az kellene! Odaállni Barnabás elé, és azt mondani neki:
"Visszafordultam fél útról! Öreg vagyok én már az ilyen bolondságokhoz!"
Egyre nehezebben szedte a levegőt. Meg-megállt a kaptatók tetején. Mikor lenézett az alatta elterülő tájra, maga is meglepődött, milyen magasra jutott. A házak, mint valami maketten, olyan picik voltak, az emberek már nem is látszottak.
- Nahát! Már el is felejtettem, milyen fenséges dolog fentről csodálni a tájat! - sóhajtott boldogan -Istenem! Micsoda nyugalom van itt fent!
Egyszercsak különös hangra lett figyelmes. Mintha valami sírás féle ütötte volna meg a fülét. - Hahó! Van itt valaki? -kiáltotta tölcsért formálva a kezéből
A sírás azonban nem válaszolt, csak kicsit halkabb lett.
Aztán valami egészen szokatlan dolog történt! A szél olyan édes illatot vitt az öreg felé, hogy egészen megrészegült tőle.
- Ilyen illata csak a nőknek van! -szippantott mélyet a levegőből. - Csak nem a sírás illatát sodorta ide a szél? -töprengett magában.
- Hahó! Ki sír a távolban?
- Senki! -válaszolta, egy lágy női hang.
- Értem -mosolygott az öreg -A senki, akinek olyan a hangja, mint a fuvolaszó.
A sírós hang rögtön mosolygósabb lett.
- Nem akartalak megzavarni a bánatommal- hallatszott a távolból.
- Ugyanmár! Én nem akartalak megzavarni a bánatodban! -tréfálkozott vidáman az öreg. Erre olyan édes kacagás tört át a fák között, hogy még a levelek is táncra perdültek.
- Merre vagy? -kiáltott a hang irányába az öreg.
- A hegy túl oldalán lakom. Egészen fent a hegy tetején. Bizonyára az erdei tündér játszik velünk, azért hallod a hangom. Ismerem már! Az a mániája, hogy a szerelem majd megvált a szomorúságtól.

Hát mégis igaza volt Barnabásnak! Villant át az öreg fejében a gondolat.
- Nem, nem! Ez butaság! Egy sírós lányba nem lehet beleszeretni. Különben is! Nem is látta. Habár az illata... és a hangja! Ó, ez a nő csak gyönyörű lehet!
- Micsoda vén bolond vagyok! - nevetett magában. -egy illat, és egy hang... és máris szerelmesnek gondolom magam.
- Mit keresel itt az erdőben? -kérdezte a hang.
- A szerelmet! -mondta az öreg -és maga is meglepődött a válaszán.

Ebben a pillanatban megjelent előtte a kolibri szárnyú tündér!
- Látod! Látod! Igaza volt Barnabásnak! Megtaláltad a szerelmet a hegyen.
- Tündérkém! Nem akarok veled vitázni! De hogyan lehetne szerelem az, amikor még azt sem tudom, kinek a hangját hallottam!
- Ó, hát elég, ha én tudom! -röpködött vidáman a tündér az öreg előtt. -és hallom, hogy a szíved is gyorsabban ver. A lépteidet is szaporábban szeded. Észre se vetted, milyen magasra jutottál.
- Na, hiszen az én koromban! Még végzetes is lehet, az ilyen szapora szívverés!
- Ne beszélj butaságokat! Ha látnád magad! Fény van körülötted! Majd meglátod, ha leszáll az est! Fénylesz! -csilingelt a tündér hangja az örömtől.

- Rendben van! Hiszek neked! Végül is, mit veszíthetek! Megkeresem azt a lányt, és megváltom a szomorúságtól! -szólt az öreg, és olyan lendülettel vágott neki a következő emelkedőnek, mintha csak most indult volna útnak.