Ezt gondoltam azon a decemberi napon is, mikor anyámat kísértem be a kórházba kivizsgálásra. Egy Pest melletti faluban laktunk, és csak akkor utaztam a fővárosba, ha dolgom volt. De ha már dolgom volt, és Budapest, akkor miért is ne vehetném meg a karácsonyi ajándékokat?
A férjem ellenkezett: inkább ráteszi a számlámra a pénzt, és majd máskor eljövök vásárolni. Én persze erősködtem.
- Ha már itt vagyok, mi a csudáért utaznék fel külön? Egyébként is! Anyuka is akar vásárolni, legalább nem leszek egyedül. És amúgy is! Már két hét sincs karácsonyig. Utálom, mikor minden az utolsó napra marad!
Na, persze! Szegénynek nem volt sok választása. Megállt egy bankautómatánál, és kivette a pénzt. Ötvenhat ezer forintot nyomott a kezembe.
- Tessék! Ennyi van egész hónapra. Azt csinálsz vele, amit akarsz.

Elégedetten elraktam a pénztárcámba a pénzt, aztán kiszálltunk a Mamutnál. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy vegyünk jegyet.
- De, Mami! Csak két megálló! Két megállóra senki nem vesz jegyet.
- Én nem szeretek kellemetlen helyzetbe kerülni! -érvelt.
Hát, jó! A szabály az szabály! Vegyünk jegyet! Előszedtem a táskámból a pénztárcát, és magam is megrémültem, hogy ennyi pénzt tartok a kezemben, úgyhogy zavartan kifizettem a jegy árát, és zsebrevágtam a pénztárcát.

Mondanom sem kell, tömeg volt a villamoson. Az előttem álló fiatalember zavartan nézegette a körmét. Tövig rágva mindegyik. Fején sísapka.
- Na, épp így néznek ki, a filmeken a rossz fiúk -villant át a fejemen a gondolat, de aztán el is szégyeltem magamat - ejnye-bejnye! Csak semmi előítélet!
Megérkeztünk a kórházba.
- Nem iszunk meg egy kávét ?-kérdezte anyám.
- Dehogynem -felelte jókedvűen. - Végül is ez a mi napunk!
- Két kávé tejszínhabbal!

Fizetnék. Keresem a pénztárcámat a táskámba -sehol. Ja, persze, zsebre vágtam... Zsebembe nyúlok... Semmi. Önkéntelenül is a szívemhez kaptam. Szinte a kezemben éreztem ahogy kétségbeesve kalimpált.
- Nincs meg a pénztárcám -állapítottam meg. És akkor eszembe jutott a rossz fiú. Biztosra vettem, hogy ő tudja, hol a pénztárcám.
Rendőrség, miegyebek.
Egész nap hullott a könnyem, mint a záporeső. Késő bánat, a férjem le fogja szedni a fejem. Ő megmondta, és tessék! Igaza lett. Mi lesz most a karácsonnyal? Miből veszünk ajándékot? És miből élünk azután???

Mire este hazajött már dagadt volt a szemem a sok sírástól.
- Mi a baj? -kérdezte rémülten.
- Tudod, minden családban vannak tragédiák... -kezdtem hozzá a mondandómhoz.
- Anyáddal van valami? - vágott közbe.
- Nem dehogy. Csak annyira szörnyű dolog történt, és tudod, mindenkivel történnek szörnyű dolgok...
- Meghalt valaki? - szakított félbe rémülten.
- Nem! Ellopták a pénztárcámat, az összes pénzzel -zokogtam.
- Jaj, csak ennyi? -sóhajtott megkönnyebbülten - A frászt hoztad rám.
- De te mondtad...- szipogtam.
- Nem érdekes! Majd megoldjuk.

Azon a karácsonyon mindenkinek magunk készítettünk ajándékot. Így visszagondolva, az volt a legmeghittebb karácsonyunk.