És persze a férjemnek mindig igaza van, de úgyis mindig az van, amit én akarok, ha ő nem akar semmit. Ebben az esetben azonban, nem engedett a huszonegyből. Úgyhogy, mivel én úgyis ráérek mindig, eladtam a lakást, kerestem házat, amiről sosem álmodtam, és utána minden reggel körbe jártam dobozokért a boltokat, hogy összecsomagoljam hat ember culamuláját. Persze költöztetőre sem volt szükség, mert mi mindent meg tudunk oldani egyedül. Még kocsit is kaptam, hogy lehordjam a dobozokat a nyolcvan kilóméterre levő szép új helyünkre.

Aki már költözött, az tudja, hogy mindig van egy kis gond ezekkel a ki és beköltözésekkel, mert az egész ceremónia dominó-elv szerűen működik: vagyis csak oda lehet beköltözni, ahonnan kiköltöztek, de csak az tud kiköltözni, akinek van hova beköltöznie.
Mi úgy jártunk, hogy mindenképpen ki kellett költöznünk, de nem volt még hova beköltözni. Megoldás mindig létezik, úgyhogy azt találtuk ki, hogy addig a nyaralóba pakoljuk be a dobozokat, hiszen az úgyis ott van a faluban, ahol a házat vettük. A férjemnek megint igaza lett: kell egy nyaraló a ház mellé. Még szerencse hogy nem adtuk el!

Tehát megosztottuk a munkát, a férjem kölcsönadta a szolgálati autóját. Nagyon nem hatott meg, hogy hú mekkora, csak az érdekelt, hogy hány doboz fér el benne. C5-ös kocsi volt, vadi új, háromszáz kilómétert futott mindössze, ja és szürke színű. Mert a kocsi színe a legfontosabb egy nő számára, állítólag.
Tele raktam dobozokkal, még a jobb első ülésen is dobozok voltak, és már másodszor fordultam, mikor megérkeztem a telekre és megszólalt a mobiltelefonom.

Tudni kell, hogy a telek, egy domboldalon fekszik, távol a világ zajától, és a térerőtől. Úgyhogy, mikor felvettem a telefont nem hallottam semmit. Hát, persze! Nincs térerő!
Kiszáltam, és mint a filmeken, szép magasra tartottam a készüléket, hátha hamarabb jelet kap. Sétálgattam fel s alá, mikor egyszercsak hátra nézek, és látom, hogy a gyönyörű, szürke, vagyont érő autó gurul lefelé a domboldalon, egyenesen a fészer irányába.

Elég rossz futónak számítok, de ott, azt hiszem, életem csúcsát futottam. Hiába! A kocsi jobb volt nálam. A fészer előtt a gyalogösvény kitérítette az autót az eredeti irányból, és a mellette lévő bokorsorral már nem kelhettem versenyre. A bokorsor végén állt egy fém hordó, amibe a lehullott gyümölcsöt szoktuk gyűjtögetni, az állította meg az ámokfutó gyönyörűséget.
Furcsa, hogy ilyenkor mennyire leszűkül az ember tudata! Vagyis, az enyém biztosan.
Beültem, és indítottam. A hordó persze, a bal első kerék alatt végezte. Miután villámgyorsan felfogtam, hogy ez így nem fog menni, újabb zseniális ötletem támadt. Egy deszkát tettem a hordó mögé, de abból meg csak az lett, hogy füstölni kezdett a deszka is, meg a gumi is. Élő embernek közel-távol nyoma sem volt, hogy segítséget kérjek.
- Mami segíts! - nyöszörögtem magamban. És erről eszembe jutott a homokozó, hogy ott lefele szoktunk ásni a gyerekekkel... vagyis, ha lefele ások, a hordó is lefele megy, vagyis, ha a hordó lefele megy, akkor a kocsi előbb utóbb földet ér.
Annyira megörültem ennek a gondolatnak, hogy táncolni lett volna kedvem! Hiába, no! A bajban mindig tudom, mit kell tenni.
Ásni kezdtem. Ilyet még csak filmeken láttam, csöpögött a homlokomról a víz. Mikor aztán sikeresen visszatolattam a domb tetejére, és elégedetten megállapítottam, hogy mekkora szerencsém van, hogy ilyen rosszul futottam, körbe jártam az autót. Csak a bal első horpadt be, a férjem úgyis jobb oldalt száll be...

Este aztán, mikor érte mentem a munkahelyére, mintha megérezte volna. Beszállt a kocsiba, és mosolyogva megkérdezte.
- Minden rendben?
- Hát, történt egy kis baj!
Erre a mondatra elég ideges szokott lenni.
- De ne izgulj, látod te sem vetted észre -folytattam mosolyogva. -Elfelejtettem behúzni a kéziféket...

Később tudtam meg Montagh Imre tanárúr ugyanígy halt meg. Igaz, ő Budán, az utcán szállt ki a kocsiból.