Végre haza jött a fiához, és tegnap találkoztam vele. Csak annyit tudtam róla, hogy Márta, és meg fogom ismerni! Én az ilyesmiben teljesen biztos vagyok!
Megbeszéltük, hogy találkozunk az IKEA előtt tíz órakor, aztán elviszem egy közös barátunkhoz, aki vidéken lakik. A két lányom az utolsó pillanatban közölte, hogy ő is jönni akar velem, úgyhogy helyből késéssel indultam.
Mártának persze nem volt mobiltelefonja, mert Márta nem az a mobiltelefonos fajta. Naná! Én sem vagyok az a mobiltelefonos fajta, Márta miért lenne más!

Mondanom sem kell, dugóba keveredtem! Laza háromnegyed órát késtem, biztosra vettem, Márta már feladta. Nincs ember, aki ennyit vár egy találkozón a másikra. Rohanva tettem meg a parkolótól az utat az IKEA bejáratáig. És igen! Ott van! Ez csak ő lehet! Olyan kis törékeny, látszik, hogy megviselte az élet, de azért nem adja meg magát... Pont olyan, mint amilyen én is leszek majd tíz év múlva.
- Márta? -kérdeztem bizonytalanul.
- Igen. Márta vagyok.
- Jaj, ne haragudj, dugóba kerültem, biztosra vettem, hogy nem vársz meg -és csak úgy ömlött belőlem a szó.
- Hová megyünk? -kérdezte kissé visszafogottan.
Na, igen! -állapítottam meg magamban. -Más dolog írásban beszélgetni, és más dolog a valóságban! Próbáltam oldani a hangulatot.
- Az ember már úgy hozzá szokik ezekhez a civilizációs csodákhoz, hogy egészen lebénul, mikor nem használhatja őket. Teljesen tanácstalan voltam, hogyan értesítselek arról, hogy késni fogok! Ne haragudj.
- Nekem nincs telefonom -jegyezte meg bocsánatkérően.
- Tudom, tudom! -nevettem. -Nem is azért mondtam.
- Hová megyünk? -ismételte meg a kérdést.
-Mivel nem volt időm venni semmit, szeretnék venni egy üveg bort Jánosnak, ha nem bánod, aztán megyünk Jánosékhoz.
Legalább fél órát beszélgettünk, vettünk bort Jánosnak, és már épp a kocsi felé tartottunk a parkolóban, mikor megszólalt a telefonom.
- Szia! Hol vagy?
- Épp egy parkolóban! Szia, te ki vagy?
- Én Márta vagyok, nem győztelek várni, hazajöttem.
- Az nem lehet! - jelentettem ki határozottan. -Itt áll egy Márta velem szemben.
- Az lehet -nevetett bele a telefonba, de az nem én vagyok.

Persze kiderült, ez a Márta tényleg nem az a Márta volt. Ez a Márta egy hittestvérét várta, aki nemrég csatlakozott a közösséghez, együtt mentek volna téríteni. Ő még nem találkozott vele, csak annyit tudott róla, fekete hajú, fiatal nő.
- Kaposi Márta vagyok -mutatkozott be, és rögtön előszedte a bibliát.
- Bocsánat -hebegtem, de én tényleg iszonyatos nagy késésben vagyok.
- Én kérek bocsánatot , és csak ezt az egyet hadd mutassam meg -és mint egy varázsló, két másodperc alatt meg is találta az idevágó idézetet -"ezért kell, hogy tudjátok egymás nevét, mert a név Istentől való"

A gyerekeim a kocsiban dőltek a kacagástól.
-Ez elég ciki volt, anya!
Én is velük nevettem! Ilyen csak velem fordulhat elő! Én tényleg menthetetlen vagyok. Tudhattam volna, hogy nemcsak kavicsból van több, hanem Mártából is. Sosem tanulok!

Végre találkoztam az igazi Mártával! Épp olyan volt, amilyennek elképzeltem. Fiatalos, kedves, és volt stílusa. Hiába, no! Tudtam, hogy rokonlélek! Én megérzem az ilyet!