A kedvenc mesém mégis az volt, amit azóta se hallotta senki mástól! Valahányszor megkérdezte:
- Na, miről meséljek neked?
Én mindannyiszor azt feleltem:
- A fiúról, és a lányról.
Erre ő rákezdte:

Megy a kisfiú az erdőben. Egyszer csak hallja ám, hogy sír a kislány valahol. Odamegy hozzá, hát látja, ott ül egy tócsa közepén.
- Te meg, mit bőgsz itt? -kérdezi tőle.
- Nem bírok felállni -szipogja a lány, és még jobban rázendít.
- Na, add a kezed, kihúzlak...

Húzza, húzza a fiú a lányt, a lány szép lassan felemelkedik. Hanem akkor megcsúszik a fiú, és zsupsz! Belepottyan a sárba!
- Várj, majd kihúzlak! -mondja a lány. Megfogja a fiú kezét, és húzza, húzza... A fiú felpattan, de a lány megcsúszik és zsupsz! Belepottyan a sárba.

Na, ezt aztán órákig elhallgattam, és mindig reménykedtem, hogy nagyapám egyszer mégis csak meggondolja magát, és végre mindketten állva maradnak. Hiába tudtam biztosan, hogy úgyis belepottyan a sárba, aki kihúzza a másikat, mindig reménykedtem, hogy egyszer mégis másképp lesz. Nagyapám szerintem jól szórakozhatott rajtam, mert mindig hosszan mondta:
- Húzta... húzta...
Én pedig izgatottam figyeltem:
- És????

Azt hiszem, most értettem csak meg, nemcsak huncut, de egyben filozófus is volt az öreg:)