Eszmélés

Edit elköltözött. Balázs természetesen vele tartott. A két naposnak induló szabadság két hétre húzódott. A lakásban már nem volt semmi, ami tiszta lett volna. Ernő reggel kilenckor dühösen keresgélt a szennyes ruhák között. Ha inni akart, csak elöblített egy poharat, a tányér használatáról már a harmadik napon önként lemondott. Reggelente lement a napi üveg vörös boráért, aztán bezárkózott. Nem akart látni senkit.

- Na, szépen nézünk ki! –tekintett körbe maga körül. – Holnap dolgoznom kell menni, és nincs, amit felvehetnék.
Lezuhant a karosszékbe, maga mellé tette a poharat.
Túl sokat iszom. Túl sokat. Majd ezt is megbánom, mikor fekszem a kórházi ágyon, és közlik, hogy elittam a májamat, de ki nem szarja le! Úgyis mindent megbánunk a végén! Én a mának élek! Most muszáj innom. - Élj a mának!
Ernő magasba emelte az üveget.
Elképzelte, ahogy Edit épp most készít reggelit Tamásnak. Tamással a középiskola óta barátok voltak. Álmában sem fordult meg a fejében, hogy összeszűri a levet a feleségével.
- Tiszta hülyének néznek! Engem mindenki tiszta hülyének néz.
Kinyitotta a vörösboros üveget, és énekelni kezdett:
Azért vannak a jó barátok, hogy a rég el vesztett álmot, visszahozzák néked, majd egy…
Kitört belőle a zokogás.
- Milyen szemét a világ!
Julcsitól is a barátnője szereti el a szerelmét, most meg a legjobb haverja ápolja a feleségét. Milyen egyforma az élet! És még Edit őt gyanúsítgatta miközben ki tudja mióta kefél a legjobb barátjával! Undorító! Igaza volt ennek a szerencsétlen gyereknek, hogy felkötötte magát! Túl tiszta volt ehhez a mocsokhoz.

Ekkor váratlanul megfordult a kulcs a zárban.
Balázs állt az ajtóban.
- Hello, apa!
- Nocsak, nem hiszek a szememnek. Hát téged meg mi szél fútt erre?
- Hazajöttem.
- Mi van? Anyuci nem törődött az ő fiacskájával –gúnyolódott ittasan Ernő.
Balázs kivette az üveget a kezéből.
- Fejezd be. Kérlek! - a fiú hangja olyan volt, mint aki karácsonyi ajándékért zsolozsmál. -Eddig mindent Julcsiért csináltatok, most ezt az egyet miattam tedd meg: fejezd be az ivást.
- Már be is fejeztem –tárta szét kezét Ernő. –Nálad van a varázsital.
- Emlékszel? Te mondtad mindig nekem, hogy az élet egy boksz meccs. Az a lényeg, hogy amíg tart, mindig talpra állj.
- Tényleg? Ilyen okosakat tudok mondani? Nahát! -csóválta meg a fejét Ernő.
Balázs mintha nem is hallotta volna, folytatta.
- Állj talpra, apa! Állj fel.
- Rendicsek! –engedelmeskedett Ernő, mint egy kisgyerek, és felpattant a karoszékből.
- Helyes –mosolygott Balázs. – Akkor én most elpakolok.

Balázs megjelenése Ernőt teljesen váratlanul érte. Nem volt a forgatókönyvben, és most kizökkent a szerepéből. Hirtelen nem is tudott mit kezdeni a fiával, de a jelenléte, úgy hatott rá, mint átfagyott gyerekre a meleg szoba. Csak most érezte a kétheti ivászat mennyire kimerítette. Lefeküdt a kanapéra, és mély álomba zuhant.
Mikor felébredt, a szobában minden ruha elpakolva, a konyhából szalonnás rántotta illata jelezte, hogy Balázs épp ott szorgoskodik. Ernő leült a konyhaszékre és csak nézte a fiát. Nem is tudta, hogy képes szalonnás rántottát készíteni –állapította meg, döbbenten magában.
- Köszönöm! – mondta csendesen, és nyelt egy nagyot.
- Nincs mit –felelte mosolyogva a fiú.
- Úgy szégyellem magam.
- Hát, azzal nem sokra megyünk.
Sándor elkezdte legyűrni az első falat rántottát a torkán.
- Tudod, az a te bajod, apa, hogy mindig csak azt nézted, nekünk mi a jó, de hogy neked mi a jó, arról fogalmad sincs.
Ernő letette a villát, fejét két tenyerébe fogta. Nem akarta, hogy a fia sírni lássa.
- Hogy te milyen nagy lettél –szipogta.
- Semmi baj, apa! Előttem nem kell szégyellned magad.
- Anyád jól van? – kérdezte hirtelen Ernő.
- Megvan.
- Úgy értettem, boldog Tamással?
- Menekül, mint te.
- Ezt meg hogy érted? – nézett kérdően a fiára.
- Nem tudom. Csak ez jutott eszembe. –Balázs piszkálni kezdte az ételt a villával. – Tudod, ti mindig azt szeretnétek tudni, hogy miért kötötte fel magát Julcsi. De erre az a válasz, hogy CSAK. Ezt azonban képtelenek vagytok elfogadni. Ő döntött így.
- Szóval CSAK. Szerinted ezt meg kellene érteni, hogy egy gyerek egyszer CSAK úgy dönt, hogy felakasztja magát. Mert CSAK.
- Nem megérteni kell, hanem elfogadni – nézett rá komolyan Balázs. – Én nem vagyok Julcsi. Nekem soha nem jutna eszembe felakasztani magamat. Ő más volt. Nem tudom, miért tette, mert én nem tenném meg. Én sem értem, aoa! És nekem is nagyon fáj, de mi a fenét lehet már ezzel csinálni?
- Hogyan fogadjak el valamit, amit nem tudok megérteni? – Ernő szemét elfutotta a könny.
- Úgy, ahogy én is elfogadlak téged. Ennyi az egész. – Balázs olyan egyszerűséggel magyarázott, mintha csak az 1x1-et kellene megértetnie.

Ernőt bosszantotta ez a nyegleség, de lelke legmélyén tudta, hogy igaza van Balázsnak. Még soha nem érezte ilyen közel magához a fiát. Végtelen hosszúnak tűnt az idő, ami Julcsi halála óta telt el. Azóta csak fájdalom és szomorúság volt minden pillanat. Ez volt az első alkalom, hogy rádöbbent, maradt valami az életében, aminek még képes tiszta szívből örülni.