Mióta Balázs hazaköltözött, Ernőben valami új fajta erő kezdett növekedni. A fájdalom még mindig a legváratlanabb pillanatokban kapta el, és hiába igyekezett kitanulni a módját, hogyan élhetné túl ezeket az időszakokat, a következő alkalommal mindig más formában jelentkezett a megpróbáltatás. De Balázs jelenléte nemcsak kapaszkodó volt Sándor számára, hanem egyfajta feloldozás is. Mégsem rontott el mindent, mégsem igaz, hogy ő a legrosszabb apa a világon! Büszke volt a fiára, hogy kiállt mellette. Majdnem olyan büszke volt rá, mint Julcsira, mikor a dobogón állt. Pontosabban fogalmazva: most, másképpen volt büszke.

Esténként sokat beszélgettek, Balázs mindig hozott haza egy üveg sört, feltették az asztalra a lábukat, és csak úgy hagyták, hogy utat találjanak maguknak a szavak. Ernő már nem is a fiát látta Balázsban, hanem egy felnőtt férfit, akivel mindent meg lehet beszélni, és akitől ő legalább annyit tanul, mint amennyit hajdanán apaként igyekezett megtanítani a fiának. Ezzel a CSAK-kal nehezen boldogult, de Balázs ragaszkodott az elképzeléséhez, hogy Julcsi egyszerűen azért akasztotta fel magát, mert így döntött, és ennek nincs semmi más oka.

- Okot mindig lehet, találni, apa! –mondta egyik este Balázs, miközben épp a szotyolát köpködte a tálba. – Mégsem köti fel magát minden ember!
- Hát persze! Okot mindig lehet találni. Mégis nagyon bánt, hogy észre se vettem, min ment keresztül Julcsi.
- Azért ehhez Julcsi is kellett, nem gondolod? Ő nem akarta, hogy bele lássatok! Örökké elbújt a szobájába, folyton azt a hülye musicalt hallgatta: hogy talán lesz még egy életem.
- Igen! akkor kellett volna szólni, hogy nem kislányom! Nincs több életed, csak ez az egy.
- Hülyeség! Gondolod, akkor nem teszi meg? Julcsi legfőbb problémája ő maga volt. Az ember megmentheti magát, de el is pusztíthatja, éppen úgy, ahogy másokat.
- Azért tudod, néha kedvem lenne behúzni egyet az életnek. Mert dühítő, hogy nem lehet visszamenni a múltba, és jóvátenni a dolgokat. Jó kis tanító mester mondhatom. Hatalmában áll padlóra küldeni, hát megteszi.
- De te akkor is felálltál –nézett büszkén Balázs az apjára. - Különben pedig neked is csak egy életed van, szóval nem árt, ha igyekszel.
- Még szerencse, hogy van aki megneveljen –mosolygott cinkosan Ernő a fiára.
- Jut eszembe.! Anya holnap eljön a cuccaiért. Én edzésen leszek. Jól viselkedj nekem!
Ernő idegesen felpattant a kanapéról.
- Akkor én sem leszek itthon.
- Pedig nem ártana, ha beszélgetnétek. Rátok férne.

Mikor másnap Edit megjelent az ajtóban Ernő olyan ünnepélyes arcot vágott, mintha épp a kezét készülne megkérni. Edit zavarban volt, az egyszerű fekete ruha még összetörtebbé tette, de Sándor még mindig azt a céltudatos lányt látta benne, akinek annak idején megismerte
- Szia –mondta zavartan, és maga is megdöbbent azon, hogy már nem akarja megölelni. Már nem tartozott hozzá. Nem azért, mert Edit most már Tamáshoz tartozott, hanem azért, mert elhagyta.
- Ne haragudj, sietek. Csak összeszednék néhány dolgot, és itt sem vagyok.
- Persze. Csináld csak nyugodtan, addig láthatatlanná válok.
Edit válogatni kezdett a könyvek között, aztán a ruhásszekrényhez lépett. Hirtelen megfordult, és egyenesen Ernő szemébe mondta.
- Nem feküdtem le Tamással.
- Nem érdekes- felelte Ernő, de alig jött ki torkán a hang.
- De én szeretném, ha tudnád, hogy nem feküdtem le Tamással! Ő éppen úgy a te barátod, mint az enyém. Csak nem volt hova mennem.
- Elhiszem – bólintott Ernő.
- El? –kérdezett vissza hitetlenkedve Edit.
- El. És örülök neki, de ez gondolom semmit sem változtat a dolgokon. Tudod, először nagyon fájt, és teljesen mindegy, hogy lefeküdtél-e vele vagy sem, mert igazad volt. Már régen el kellett volna válnunk. Már rég nem volt közünk egymáshoz. De hát egyikünk se az a fajta, aki könnyen feladja.
- Nem úgy, mint Julcsi –vetette közbe Edit.
- Nem úgy, mint Julcsi –ismételte meg Ernő. – Ne bántsd. Nem ismertük. Csak elképzeltük, hogy milyen lehet, de ő nem olyan volt. Julcsi nem adta fel, CSAK megtette.
- Csak megtette? – Edit hangján érezni lehetett, hogy mindjárt sírni fog.
- Látod, én is elképzeltelek Tamással, és őrülten fájt. Közben le sem feküdtetek. Könnyebb kitalálni valamit, ami fájhat, mint megérteni a megváltoztathatatlant, hogy elmentél. Rájöttem, nem is az fájt igazán, hogy Tamással vagy, hanem az, hogy vége lett. Te is CSAK elmentél. Lett volna rá okod korábban is, de egyszer CSAK elmentél.
- Megváltoztál –nézett Edit szeretettel Ernőre.
- Mindannyian megváltozunk, csak azt nem tudjuk mikor.

Edit nem szólt többet, összepakolta a holmijait.
- Nos! Készen állok!
- Szeretném, ha néha felhívnál. Szükségem lenne rá.
- Nem tudom. Le akarom zárni a múltat.
Ernő egy pillanatig dühös volt, de aztán eszébe jutott, amit Balázs mondott.
- Tudod, az a mi nagy bajunk, hogy folyton menekülünk. Eddig hiába törtem a fejemet, hogy mi elől menekülünk, de most rájöttem. A múlt elől menekülünk, mert nem akarjuk belátni, hogy a múlt - mi vagyunk. Akár jó volt, akár nem –a múltunkból leszünk. És ha elmenekülünk előle, akkor magunk elől menekülünk.
- De én nem tudok, úgy tovább lépni, hogy folyton hátra nézek.
- Nem is kell. Csak időnként szeretném tudni, hogy jól vagy.
- Meg kell tanulnunk beszélgetni –mondta elgondolkodva Edit. – Balázs miatt is.
- Nem. Nem Balázs miatt. Magunk miatt.

Miután Edit elment, Ernő belépett Julcsi szobájába. Keresgélt a lemezei között, és csak úgy találomra feltett egyet CD-t. Amíg szólt a zene Ernő érezte, hogy most képes látni, mert nyitva a szeme. Látja Julcsit, ahogy szeli a vizet, látja ahogy elmélyülten a rajzlap felé görnyed, látja, amint épp felé integet. Igen, most képes érezni, most nyitva a lelke. Most minden tiszta benne.
Nagy dolog, hogy Julcsi megszületett. Nagy dolog, hogy az apja lehetett, mert már tudja, hogy érezni fogja mindörökké ezt a szeretetet.

-vége-