Milyen jó, ha kínzó órák után megérkezel,
szemed fáradt, de szíved dobbanása elég,
hogy elűzze mind a kételyt, s higgyem, amit
érzel nem illúzió: értem vagy itt, s magadért.

Hosszú pillanatig állunk, üzen a szem, üzen
a száj, üzen a szád a számnak, s nevetve
sietünk tovább, csak mozgó díszlet a háttér,
kavicsokra lépünk, majd száraz levelekre.

Kedves, ahogy két kezedben őrzöd arcomat,
(kitől kérjem, hogy mindig megmaradjál?)
a szoba falán az apró lámpa lesz tanúnk, ha
táncra hívlak; ennyit adj ma az ígéret helyett.

Milyen szép, mikor hajad homlokodra hull!
Féltő mozdulattal feléd közelít kezem,
pille fátyol, mi elfed közös titkokat, hogy
mennyire kívánlak, s te mennyire szeretsz.

Múlt időbe visz a változás, utolsó gondolat
legyen: mint egy gyönyörű álom, olyan vagy
nekem, és nincs tovább, hosszú pillanat míg
elhiszem, de segít a csend, a fájó hallgatás...

2005. október 24.