...szinte mindig...Nem vagy mellettem. Hiányzol. Ölelnélek.
De vigasztal a tudat, hogy Te is csak múlatod az időt.
S talán Te sem találod a helyed, mert tudod, hogy élek,
Tudod, hogy szeretlek, s hogy szerelmed ad erőt.

Esti sétáink felmelegítenek…s már azt hiszem, talán mindez csak álom…
De eszembe jut, hogy hirtelen átöleltél és remegtél…
Ilyenkor megnyugszom, bár kicsit félek, hogy Benned már csak emléket találok
Ha legközelebb látlak. Pedig attól kéne félnem, hogy mindez véget nem ér…

Egész este fogtad a kezemet, egész este fogtam a kezedet…
Természetes volt és megnyugtató…S most hiányzik érintésed…
Alig várom a pillanatot, hogy újra öleljelek, vagy hogy csak mosolyra hívjam szemedet…
De most nem vagy mellettem. Lélekben mégis Veled élek.

Most olvasol. Engem olvasol, s én is olvasok belőled.
Mert mosolyogsz, mert mélyen szemembe nézel, boldog vagy?
Szeretném ha az lennél, s ha rajtam múlik, az leszel, mert nem tudok elfutni előled…
Örök mosolyt és boldogságot adsz…S még ne gondoljunk arra, mit hoz majd a holnap!

Tudom, hogy őrült vagyok, de még örüljünk egymásnak,
Félek, ha véget érne az érzés, vagy véget vetnénk neki: meggyűlölnél.
Akkor én ezer darabra hullnék, s csak azért adnám magam másnak
Hogy élhessek, mert különben közömbösségeddel csak megölnél…