Előjáték:
A felejtés és egyben az igazság pillanatai voltak ezek. A felejtésé, mert ki akartam törölni emlékezetemből az elmúlt napokat, hónapokat, bár tudtam, hogy ez nem lehetséges teljes mértékben - s tudat alatt talán nem is akartam -, és az igazságé, mert számadást kellet végeznem magamban, magamról. A történtekről. Az elkövetett hibák mindig tapasztaltabbá tesznek, egzaktabbul: saját káromon tanulok.
Álmatlanság gyötört, napok óta rosszul aludtam. Átvirrasztott éjszakák nyomait őrizték szemeim és arcom. Üresnek éreztem magam, átfújt rajtam a szél, ki-be járt, mint egy nyitott kertkapun, amely csapódik egyik oldalról a másikra.
Ültem a szobában egyedül, s ahogy körülnéztem, valahogy semmi sem volt a helyén, valami hiányzott. A kép a falon, a kitámasztott és bekeretezett családi fotók. Mind kezdtek porosodni. Takarítanom kellett volna már...

És mikor már azt hittem, hogy vége mindennek, és teljes depressziómba süllyedek, elhatároztam, hogy változtatok helyzetemen, állapotomon.
Ki kellett hát tárnom ablakaim, teret kellett adnom a friss levegőnek a szobámban. Új élmények ígéretét fújta felém a szél, melyeket be kellett fognom vitorlámba. Olyan zajokat, illatokat sodort felém, amelyeket korábban nem akartam észrevenni, felismerni. Emberek kacagását, amelyek újból erőt ígértek nekem. Forró gőzt párolgott a város, és éreztem, hogy ebben a pezsgésben nekem is ott a helyem. Újból erőt éreztem karjaimban és hitet a lelkemben. Ekkor kitártam az ablakot, s beengedtem a fényt. Talán a sors kegyelme nem tudom, de ekkor találkoztam vele. Szép volt. Szerette az abszurd helyzeteket. Csak azt szerette.

~ csapó ~

Bál:
Jóleső mozdulatok. Felszabadít, levetem a gátlásokat. Nem törődöm azzal, hogy néznek. Nem törődöm azzal sem, ha kinevetnek. De miért nevetnének ki? Hiszen mindenki kering valamiképp. Elhomályosulnak a terem falai. Kezem felemelem, leengedem, keringünk. Érzem a ruha surrogását, érzem az izzadságcseppek illatát. Normális körülmények közt ki nem állhatom, de most felizgat. Izgatnak az izzadságcseppjei. Kissé izzad a tenyere is. Ránézek, rám néz. Egymás szemébe nézünk. Belefeledkezünk egymás szemébe. Mindketten tudjuk, amit tudni kell, majd megfogom karcsú derekát. Hátradöntöm, mint felhúzott íj, görbül a térben. Megadja magát. Megtöri a szabályt, lerúgja cipőit. Én is megtöröm a szabályt, s perdítek rajta egyet, s kipörgök magam is. Ez már más tánc. Jól sikerült mozdulat, arcán elégedett mosoly. Érzem, hogy újból akarná. Szemével kacsint: újra! Megteszem neki újból.
Majd hirtelen vége mindennek. Hirtelen vége a zenének. A párok ismét elfoglalják helyüket, megint felveszik az álarcot. Ki feketét, ha gyászos napja volt, ki vidámat, ha jó napja volt, ki meg közönyöset. Mint én most. De ez nem őszinte közöny, kissé erőltetett. Nekem nincs igazi álarcom. Nekem nincs okom erre a közönyösségre, mert most a legjobb úton haladok. A legjobb úton haladok felé. Van remény. De a lapjárásra azért figyelni kell. Mindig van remény.

...majd kimegy a bálterem ajtaján, hangtalanul távozik...

~ csapó ~

A Nő:
Egy hintán ül. Egy olyan hintán ül, mely egy nagy gesztenyefára van erősítve. Kissé hűvös szellő fúj, olyan borzongató. Megállok mögötte, leveszem zakómat, ráterítem a hátára, elfedem gömbölyded vállait is. Jóleső érzéssel fogadja az "ajándékot". Kezem most már a vállán nyugszik; egy kissé balra dönti fejét jutalmul, s így arca a kézfejemen megállapodik. Ajkaival meg is érinti.
"Vártalak!” – mondja. "Mondd, hogy hívnak, mi a neved?" – kérdezem. "Az én nevem? Ki ezt a nevet kimondja, nem felejt el engem soha!". Kimondom. Kimondom újból. Kimondom harmadszor. Majd negyedszer is.
...és látom, amit a szem láthat...
...és látom a felfoghatatlant...
...és megértem titkát...
Ekkor hallom, ahogy egy elképzelt zongorán transzcendens etűdöt játszik.

~ csapó ~

A kéz összecsukja a könyvet, befejezi az olvasást…