~ Szépen kezdődött, szépen folytatódott, de hová tart? Mintha kerülgetnék a lényeget a feljegyzéseim, mintha elveszne, megsemmisülne az igazi mondanivaló. ~

Fekszem az ágyon, hanyatt. Két kezem mint a feszület, oldalt széttárva. Kedvenc pózom. Megnyugtat. Nézem a plafont, a repedéseket. Szemem a fürdőszoba felé téved. Ajtaja résnyire, a tükörből látom alakját. Elnézem. Épp a fürdőkádból lép ki, törölközik. A törölköző lágy és fehér. Puhán siklik a testén. A nyakán. A hátán. A vállakon. A melleken. Kissé alányúl, megemeli, törli. Most lejjebb halad. Még lejjebb. Már a combok következnek. Elnézem. Ügyes mozdulattal a fejére teker egy másik fehér törölközőt. Ekkor a tükörbe pillant. Felfedezi, hogy nézem. Azt, hogy elnézem. Kissé mintha el is pirulna, de innen nem látom biztosan. Tényleg elpirul kissé – állapítom meg mégis. Pár perce még nem volt szégyenlős. Női test. Női lélek. Szeretném megállítani az időt egy pillanatra...

~ Hogy mit tudok róla? Mit tud ő rólam? Semmit. ~

Mellém fekszik, érzem a tusfürdő illatát.
- Mi az, ami fontos neked az életben? – kérdezem.
- Karrier, szerelem, család, gyerek.
- Ebben a sorrendben?
- Attól függ.
Nem faggatom tovább, de nem hiszek neki.

- Beszélsz nekem a vágyaidról? – kérdez vissza, kis idő múltán.
- Beszéljek?
- Beszélj!
- Komolyan?
- Egészen komolyan! – mondja és mosolyog. Elbűvölő.
Belekezdek.
- Az Északi-tengeren szeretnék hajózni egy nagy hajóval. A fedélzeten állnék egymagam, és egy távcsővel szemlélném a habokban a bálnákat, ahogy óriás testükkel, méltósággal szelik a jeges vizet. Mi egyre jobban megközelítenénk őket, de ők valamiért nem félnének tőlünk emberektől, mert tudnák, hogy ők és mi egyek vagyunk, amit természetnek hívnak. A bálnák Isten csodálatos teremtményei, amik mindig lenyűgöznek. A hajó szinte hangtalanul szelné a habokat, miközben a bálnák különös beszéde és a hatalmas testek vízbe csobbanása törné csak meg a csendet. Jeges szél fújná az arcomat, de nem bánnám. Újra érezném, hogy élek. Újra örülnék az életnek. El tudod képzelni?
- El. Álmodozó vagy!
- Tudom.

Késő van, talán éjjel fél kettő. Elaludt, vagy éppen most kezd.
- Szeretlek – suttogja, de ezt már csak inkább magának.
- Remélem – válaszolom.

~ Vajon mikor állíthatjuk valakiről, hogy sokat jelent nekünk?
Vajon mikor állíthatjuk valakiről, hogy ismerjük? ~