Dallamok. Szomorú dallamok kúsznak álmos tudatomban, s elérik az észlelés határait.

Az ébredés langy pillanatai ezek, mikor az ember még nem tudja hol van, mikor az ember mindenkit és mindent szeret; elszakadni az álomtól, a jelenbe térni vissza. Újra érezni az illatokat, látni a színeket, és fényeket. A tudatos én újra működni kezd, fogja a jeleket. Talán ezekért a pillanatokért érdemes élni? Nem tudom, de azt igen, hogy ebben a pillanatban boldog vagyok.
Ott ül a széken, a szoba közepén, s valami hátborzongatóan szépet játszik csellóján. Ezek a hangok számtalan frekvencián emelkednek a magasba, majd süllyednek a mélybe, hogy egy isteni harmóniát elérve egyesüljenek megint.
Álomszerű dallamok kúsznak fokozatosan, s jutnak el tudatomig, melyeket azelőtt még sohasem hallottam, melyektől megsajdul az emberi szív.
- Nem haragszol?
- Miért?
- Hogy felébresztettelek.
- Nem. Örülök neki. Különben soha nem hallhattam volna ezt a gyönyörűséget.
- Köszönöm. Jól esik.
Egyenes tartással, mint valami nádszál, tartja hangszerét, egyik karja vízszintes irányba mozog, húzza a vonót a húrokon, a másik karja fel-le, fel-le, ujjbegyek tapadnak a húrokra. Barna haja hátrakötve, magas homloka intelligenciát sugároz. A zene ütemére néha összehúzza szemöldökét, s ilyenkor arca tünékeny görcsbe rándul. Miért nem vagyok én festő, hogy lefesthessem? Innen szemlélve milyen törékenynek látszik, pedig milyen erős. Eszembe villan valami. Egy régi emlék.
- Játszol nekem még valamit?
- Mit szeretnél?
- Amit annyira szerettünk.
- Rég játszottam. Megfogadtam, hogy soha többet.
- Miért?
- Mert rád emlékeztet. Akkoriban még csak tanultam a hangszert. Mennyit ügyetlenkedtem! Bár soha nem mernék olyat állítani, hogy már nem kell tanulnom.
- Eljátszod újra? Kérlek!
- Jól van. Csak most az egyszer, utoljára, de soha többet ne kérd tőlem. Fájdalmat okoz nekem.
Játszani kezd. Elegánsan mint mindig.
Átszellemülten, hogy megszűnik körülötte a világ; a tér és az idő fogalma értelmét veszti.

Dallamok. Elsuttogott, megrendítő szomorúsággal kúsznak az agyamba. Mint egy sóhaj, úgy szakadnak ki ezek a dallamok, amiket csak egyszer élhet át az ember...

Visszaül mellém az ágyra. Fintort vág, homloka ráncba szalad; kissé hideg a selyemtakaró. Én elnyújtózom, s nézem csodálatos testét, karcsú nyakát, a kidudorodó izmokat a lábszárán, ahogy keresztbe fonja lábait, lábfejét a kecses ujjakkal, a bőrét; sehol egy felesleg, minden feszes. Mint egy szobor. Most hátrahajtja fejét; legszívesebben megcsókolnám nyakát, legszívesebben újra az ágyra dönteném. De megtartóztatom magam. Érzem, ezt a látványt teljesen ki kell élvezni, nem szabad elrontanom.
- Izmos vagy! És kortalan! - dicsérem.
- Köszönöm. Az egyetemen sokat sportoltam. Leningrádban tanultam évekig. Télen mindig sífutottunk, néha tíz kilométert is meg kellett tennünk. Nem lehetett elsumákolni. Jöttek utánunk! Bisztrá! Bisztrá! Bisztrá! Könyörtelenek voltak velünk. Mikor hazajöttem, tájfutottam. Azóta szeretem az erdőket. Meg a csöndet, a friss levegőt; az erdő illatát. Főleg eső után. Az sem zavart, ha sáros lettem. - Beszédén valóban érződik a nyelvtudás, az "r" betűket kissé meg is nyomja. Ezt már említettem korábban neki, de nem ismerte el.

Fázom egy kissé. Érzem, hogy megborzongok. A teraszajtó ki van tárva, a hatalmas fehér és selymes függönyt lágyan mozgatja a koraesti szellő. Hűvösség áramlik be a szoba félhomályába, kicserélődik a levegő. Mégis előveszek egy cigarettát, rágyújtok, akaratlanul is füstkarikák képződnek, utána meg kis füstgomolyok, mint a nyári égen a kumulusz felhők.
- Sokat szívsz! Ez már a harmadik. Abba kellene hagynod.
- Majd egyszer. Ígérem! Azon vagyok.
Pontosabban a legjobb úton haladok. Napi négy-öt szál szinte semmi.
- Nem azért mondtam... csak a te érdekedben.
- Tudom. Rendes vagy. Mindig rendes voltál.
- Sokra mentem a rendességemmel. Mégis elhagytál.
- Megbántam. Hidd el!
- Késő bánat. Félrefutott az életem. Úgy tudom, a tiéd is.
- Sajnálom... Hibáztam - mentegetőzöm, de magam is érzem, hogy gyengére sikerült. Sírni tudnék a fájdalomtól. Vagy a szégyentől? Nem is tudom.
- Jó! Jó! Hagyjuk! Nem azért hoztam szóba, hogy lelkiismeret furdalást okozzak neked. - Két tenyere összerakva templomot formáz, majd megtöri a szimmetriát, és érzem, hogy hűvös ujjai jólesően simogatják testemet. Csellós ujjak.
Tudják, hol a legjobb, a legérzékenyebb.
- Szerettelek.
- Tudom. Én is - mentegetőzöm másodszor is.
- Akkor mi volt a baj?
- Sok minden. Talán semmi. Talán nem volt elég bátorságom hozzád.
Egyre inkább magamhoz húzom. Érzem, hogy nincs ellenállás.
- Nem biztos, hogy akarom újra - ellenkezik mégis. Csalódottságot érzek, hisz még most is oly kívánatos.
- Miért?
- Harmadszor kérdezed, hogy miért?
- Megkérdezhetem negyedszer is.
- Be kell fejeznünk. Az intermezzókat mindig be kell fejezni... egyszer. Most eljött a pillanat.
- Igazad van. - Ebben a percben megértem: csak egy bejegyzés lehetek naplójában. Valamit réges-rég, helyrehozhatatlanul elrontottam.
Ekkor feláll, gyufa sercen, gyertyák fényei lobbannak, sárga fénnyel satírozzák be a sötétedő szobát. Az olajtálkát feltölti, szegfűszeg és narancs illata terjeng. A szoba megelevenedik, árnyak járnak a falon; egy felsejlő valószerűtlen világ. Ruganyos léptekkel - még mindig ruhátlanul - a szoba közepén leül a székre.
- Meséljek neked a zenéről? Az én zenémről?
- Mesélj!... Szeretném!
Újból játszani kezd.

Dallamok. Szomorú dallamok kúsznak bennem, könyörtelenül, amit csak én hallhatok, s csak én érthetek... legbelül.

- Vége -

2005.07.15.