Minél több Márait olvasok, annál közelebb érzem magamhoz. Mindig bosszant, hogy mindenki csak a Füveskönyvéből idéz, pedig Márai minden regénye egy-egy füveskönyv.

A Vendégjáték... igazából a szenvedélyről szól. A szenvedélyről, amely Márai csaknem minden könyvében felbukkan, de itt és most egészen különleges háromszögbe bújtatva kisérhetjük figyelemmel a szerelem természetrajzát. Casanova, bizonyára kicsit Márai is. Casanova talán minden író, aki a szenvedély híve, hiszen erről csak a megismerés útján lehet írni.

Az egyik kedvenc részletem, mikor Giacomo a pappal beszélget az írásról, mert hogy Casanova írónak vallja magát.

Az írás igazi hatalom. Igazad van, az írás szabadított meg. Látod erre nem is gondoltam. És igaza van az Írásnak, mikor azt mondja, hogy az ostobák is részesei a kegyelemnek. Az írás és a legnagyobb erő, az írott szó, erősebb, mint a pápa, és a király, erősebb, mint a dózse. A mi példánk is ezt mutatja. Írásban beszéltük meg a szökésünket, a betük vágták szét a láncot, a betükből fontunk kötelet és hágcsót, a betűk vezettek vissza a pokolból a földre. Állítólag a betűk elvezetnek a földről a mennybe is. De ebben nem hiszek.

Hát nem gyönyörű?

De a leggyönyörűbb az utolsó nagy jelenet, ahol már a szereplőknek nevük sincs, csak egy férfi és egy nő áll egymással szemben, álarc mögé bújva. A nő betegesen szerelmes volt a férfiba, a férfi csak játéknak vette, mégis a nő az, aki emelt fővel távozik a szobából, mert a szerelem, legyen bármilyen is, ha igazi nemesiti a lelket. (jaj, de szépen mondtam:) )